Dr. Beer Miklós

Dr. Beer Miklós

A váci egyházmegye püspöke

A Sztáron Sándor Gimnázium diákja 1957- 1961 között

Részletek a Madách Imre Gimnázium névfelvételének 25. évfordulója emlékére rendezett ünnepség-sorozat megnyitóján elhangzott beszédből

„Én sztáronosként szólok hozzátok, de most is csak irigykedve gondolok rátok, hogy ti már madáchosok lehettek.

Négy évig jártunk oda a Sztáron Gimnáziumba, és firtattuk, hogy tulajdonképpen ki is a mi névadónk. Nem értettük a tanárainkat, hogy kicsit mellébeszélve mondták, hogy hát … egy hős volt. De, hát mégis, mit tudunk róla? Hát, annyit, hogy a váci börtönben halt meg. Ennél sokkal többet nem tudtunk róla.

Irigykedve gondolok rátok, és gratulálok ehhez a 25 éves névváltoztatási évfordulótokhoz. Olyan jobban hangzik ez a Madách! Tényleg a mienk, a tiétek.

25 év, valóban egy emberöltő, ahogy igazgatónő mondta. Annyi minden történt. De még több az 50 év vagy már annál is több, amikor év érettségiztem, hogy igazgatónő mondta 1961-ben, az ősidőkben. Sokszor elgondolom azt, hogy ezalatt az 50 esztendő alatt, azt hiszem, nem nagy túlzás, ha azt mondjuk nagyobb változások történtek az emberiség életében, mint korábban akár fél évezred alatt is. Jól emlékszem, hogy amikor mi az emberiségnek a létszámáról tanultunk, a két milliárd akármennyit emlegettük, és most már mesze meghaladtuk a hét milliárdot.

Amikor én váci gimnazista voltam, bejáró diákként – bizony, még gőzmozdony húzta a vonatot. Zebegényből jártam be. Több mint egy órát tartott Zebegényből az út. Közben Nagymaroson megállt a gőzmozdony, vizet vett. Nagyon sokat fáztunk a vonaton.

Annyi minden változás történt. Az, hogy most kihangosítva beszélhetek hozzátok, és természetesen, a mobil telefonomat lehalkítottam, mielőtt bejöttem. Hozzászoktunk már, hogy interneten tájékozódunk fontos információk után. Mi még a lexikonnal voltunk barátságban, onnan próbáltunk titkokat kideríteni.

Sok minden változott, de a diákélet mindig ugyanolyan fontos és meghatározó mindenki számára.

Mi 34-en érettségiztünk 1961-ben. Sosem felejtem el a ballagásunkat. Meg voltunk győződve, hogy ilyen csodálatos ballagást egyik osztály sem rendezett, mint az akkori 4. E. 34-en voltunk 17 lány, 17 fi ú, mindenkinek volt párja, s végig mentünk egy fi ú egy lány kézen fogva, egy nagy szalamandert (kígyóvonal szerk.) járva itt a városban. S máig is emlékszem, hogy utána visszatértünk az egykori iskolánknak az udvarába. Körbeálltunk, volt egy fiú, aki színésznek készült, nagyszerűen szavalt, egy másik fiúnak remek hangja volt – az udvar közepén körbe állva hallgattuk őket. És olyan büszkén emlékszem  vissza arra, hogy az ablakokban, ahogy szoktuk mondani, lógtak a kicsik, és csodáltak bennünket.

Boldog négy év volt, és amit megint csak büszkén mondok, higgyétek el, s megint egy kis nagyképűséggel azt mondom, hogy olyan osztály nem volt és nem is lesz több, mint a mienk, hogy mind a mai napig összetartunk. Először csak próbáltuk mi is a hagyományt követve 5 évenként érettségi találkozót szervezni, aztán a tizedik után már türelmetlenek lettünk. S most már évente háromszor, négyszer is összejövünk, akik így megmaradtunk. Összetartunk és a mi életeinket meghatározza az együtt töltött négy év.

Sokszor megkérdezték tőlem, hogy melyik volt a kedvenc tantárgyam. S akkor egy kis pimaszsággal, meg nagyképűséggel azt mondtam, hogy természetesen a matematika. Mert az az egyetlen normális tantárgy, amit nem kell tanulni, csak meg kell érteni.

Aztán talán éppen ez a pimasz nagyképűségem determinált arra, hogy amikor elvégeztem az egyetemet, nem sokkal utána főiskolai tanár lettem és negyed századon keresztül filozófiát tanítottam. És én nagyon hiszem azt, hogy az, amit akkor gimnazistaként a lelkembe gyűjtöttem a világlátást, a csodálkozás képességét sikerült megőriznem.

Amikor sok-sok év után visszajöhettem ide, a diákvárosomba, 2003-ban meghatódva mentem vissza az egykori iskolámba, és akkor tudtam meg, hogy már nem ott van a gimnázium. Egykori osztálytársaim, akikkel találkoztam, olyan keserűen, szemrehányóan mondták: a te egyházad, elüldözött minket a régi iskolából. Ki kellett jönnünk a Szérűskertbe. Csak próbáltam nyugtatni őket, s mondani azt, hogy talán, itt is meg fogja találni a gimnázium a helyét, itt is lesznek boldog diákévek. De akkor még arra nem gondoltam, hogy az egykori iskolánk épületébe sikerül idetelepíteni egy főiskolát. S azóta van Vácnak, városunknak főiskolája is.

De megőrzöm és megőriztük mindnyájan az egykori iskolánknak az emlékét. A gyökereinket, a mi szeretett alma materünket.

Köszönöm, hogy itt lehetek, köszönöm a meghívást, és nektek szívből gratulálok, hogy ti madáchosok lehettek. És szívből kívánom mindnyájatoknak, hogy ti is gyűjtsetek ezek alatt az évek alatt olyan élményeket, kössetek olyan barátságokat, amelyek egy életre szólnak.

Gratulálok Madáchosok!”

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás