“Mi most elmegyünk…hihetetlen, de valóban elballagunk.”
Tisztelt Tanáraink, Drága Szüleink, Kedves Diáktársaink, Vendégeink!
Végzősök nevében búcsúzik Takács Kolos, 12.C osztályos tanuló
Rég, egy júdeai lázadó zsidó csoport vezetője, a Brian életében felteszi azt a költőinek szánt kérdést, hogy “Ugyan mit adtak nekünk a rómaiak?!” Nem várt válaszok sorjáznak, mert hát semmit, csak épp utakat, egészségügyet, fürdőket, oktatást, bort stb. , stb. stb. Itt állva most hadd tegyek fel én is egy – korántsem – költői kérdést: Ugyan, mit adott nekünk a Madách Imre Gimnázium? Lássuk csak!
Lehetőséget! Lehetőséget a gondolkodásra, a gondolatok kifejezésére, akár ütköztetésére. Nevelt minket a dolgok közötti választani tudás képességére és bátorságára. Sokunknak ezzel nem csupán szimbolikusan nyílt ki a világ, de fizikailag is, amikor útra keltünk tanulni Franciaországba vagy Olaszországba.
Továbbá adott egy közösséget -nem is akármilyet! Összekovácsoltak bennünket a közös célok, a madáchos büszkeség. De ugyanígy gyúrtak eggyé minket az iskola által állított tanulmányi kihívások, majd pedig az ezek legyőzése felett érzett boldogság. De időnként a tesi órán bedobott amerikai focilabda is elég volt ahhoz, hogy egyénekből csapattá váljunk.
Az iskola védelmet is jelentett számunkra. Tanárainknak köszönhetjük, hogy nem hagytak minket biodíszletté válni. Ez a védelem aztán olyan szilárd volt, hogy tanítási idő alatt a Segába egy szendvicsért is csak különleges akciók útján lehetett kijutni.
A madáchos éveinkhez kötődik személyiségfejlődésünk is, ahogy kamaszokból fiatal felnőttekké értünk. A szalagavatós tánc lépteiben már megcsillant a felnőttes elegancia. Elért néhányunkat a szerelem is – alighanem sokaknak ez az egyik legmeghatározóbb gimnáziumhoz köthető érzés.
Mégis, mindenekelőtt értékeket kaptunk. Barát lett Dosztojevszkij, vagy Kafka, örömmel fedeztük fel az Operát, kedves helyszín lett a Vígszínház, ahol – csak megjegyzem – egyébként többnyire szomorú darabokat játszanak.
Az érettségünkről számot adunk a jövő héten, ezt tükrözik majd a kapott jegyeink, de valóban érett emberfők akkor leszünk, ha az egyetemek mellett a színházi nézőteret, koncerttermeket és galériákat is betöltjük. Ekkor érik be igazán az, amit az iskola átadni kívánt, ekkor leszünk valóban érettek.
Így még ha azt is gondoljátok, kedves diákok, hogy 4-5 évet bizonyos dolgozatokra, nyelvvizsgákra készülve “elvett” a Madách az életünkből, gondoljatok mindarra, mit kaptunk. Ha csak egy szavatok van rá, legyen ez a TUDÁS. Mert jól tudjuk, hogy
“A tudás hatalom, ezért akarom, hogy lelkem és szívem szállhasson szabadon,
elménk kulcsa a jövő kapuját nyithatja, mert a tudást nekünk senki meg nem tilthatja!”
(noÁr)
Köszönjük drága családunk minden tagjának, hogy hittek bennünk, hogy biztattak, ha csüggedtünk egy-egy feladat terhe alatt. Hiszen sokszor kellett legyűrni a matek példát vagy két vállra fektetni egy nyelvi tesztet, esetleg meggyőzni tanárainak a bennünk rejlő kivételes képességről, hogy megadják a jobb jegyet.
Mi most elmegyünk….hihetetlen de valóban elballagunk. Közhelyek garmadát sorolhatnám fel, hogy ez a lezárás miként nyit meg egy új életszakaszt, de ezek helyett, hadd búcsúzzam Závada Péter kortárs költő szavaival:
“Mindig két esemény között állok.
Kitámasztom őket, nem engedem,
hogy egybeomoljanak.
Kezem a jövő falára simul.
Gyanútlanul rámarkol a hűvös kilincsre
az ajtón, melyen hamarosan benyitok. “
Takács Kolos
12.C
